Brazília

1808-ban a portugál királyi család Brazíliába menekült Napóleon császár elől. 1815-ben Brazília a Portugál Birodalom teljes jogú, Portugáliával azonos jogállású tagja lett. Az udvar központja az 1763-ban alapított Rio de Janeiro lett. VI. János portugál király megnyitotta a brazil kikötőket barátai, azaz Anglia és az európai katolikus országok előtt. Ezt a lépést tekintik Brazília de facto függetlensége kezdetének. 1816-ban Brazília francia művészeket fogadott be, akik jelentős szerepet töltöttek be Rio de Janeiro építészetében. 1821-ben VI. János az ottani forradalmi mozgalmak követelésének engedve visszatért Portugáliába. Régensként fiát, a későbbi I. Péter brazil császárt hagyta hátra. Az anyaország és a brazilok gazdasági érdekellentéteiből adódó konfliktus felerősítette az elszakadást pártoló mozgalomat. I. Péter 1822. szeptember 7-én kikiáltotta az ország függetlenségét, október 12-én császárrá nyilvánítoták, majd december 1-jén megkoronázták. Az ezt követően vívott függetlenségi háború 1824. március 8-án a portugálok fegyverletételével ért véget. Március 25-én kihirdették Brazília első alkotmányát. 1825. augusztus 29-én Portugália is elismere Brazília függetlenségét. I. Péter 1831-ben visszatért Portugáliába, hogy részt vegyen az ottani trónharcokban. 5 éves fia, II. Péter lett az új uralkodó. II. Péter (Pedro) megnyitja a közgyűlést 1873-ban Az 1830-as évek elején Brazília független állam volt egy kisgyermekkel a trónján. A kormány volt a régens. Számos felkeléssel kellett szembenézniük. Úgy látták, hogy célszerű II. Pétert nagykorúvá nyilvánítani és császárrá koronázni. Erre 1840-ben került sor. Ekkoriban lett Brazília legfontosabb exportterméke a kávé. A kávé termesztése nem volt célszerű kizárólag rabszolgamunkával. Újabb európai bevándorlási hullám indult. Közben vasutak épültek, az ország modernizálódott. Az 1870-es évektől kezdődő politikai krízis meggyengítette II. Péter hatalmát. Felerősödtek a rabszolgák felszabadítására való törekvések. Ez az ültetvényesek számára elfogadhatatlan követelés volt, ingyen munkaerő nélkül nem tudtak gazdaságosan termelni. 1871-ben azonban mégis elfogadták az első, a rabszolgák fiainak felszabadítására vonatkozó törvényt. Általános rabszolga-felszabadításra 1888-ban került sor. A császárság intézménye nem sokkal élte túl a rabszolga-felszabadítást. A megerősödő hadsereg élén Deodoro da Fonseca 1889. november 15-én, vértelen puccsal megdöntötte a kormányt, és kikiáltotta a köztársaságot. A császári család európai száműzetésbe vonult, tagjai 1920-ig nem térhettek vissza Brazíliába. Az 1891-es első köztársasági alkotmány elválasztotta az államot az egyháztól és szövetségi államot hozott létre erős, az elnök kezében összpontosuló hatalommal. Sao Paulo volt ekkoriban az ország gazdasági központja. Ez politikai súlyában is tükröződött. A tényleges politizálás egy szűk kör kiváltsága maradt. Az egymást gyorsan követő kormányok egy ideig képesek voltak elősegíteni az ország gazdasági fejlődését, de az 1929-ben kirobbant gazdasági világválsággal már nem tudtak mit kezdeni. 1930-ban Getúlio Vargas szerezte meg a hatalmat. Az új elnök kiterjesztette az állam hatalmát és beavatkozott a gazdaságba. Ekkor vezették be a hivatalos munkaidő és a minimálbér intézményét. Uralma diktatúrába torkollott 1937 és 1945 között. Ezután 1964-ig különböző demokratikus kormányok kerültek hatalomra, melyeknek súlyos gazdasági krízisekkel és inflációval kellett szembenézniük. 1951-ben Getúlio Vargas néhány évre ismét elnök lett. 1956 és 1960 között Juscelino Kubitschek elnöksége idején nagyszabású iparosítás folyt. Ekkor indult a brazil autógyártás, és ekkor épült fel az új főváros, Brazíliaváros is. 1964-ben Brazíliában ismét katonai puccs volt, és a katonák maradtak hatalmon egészen 1985. márciusáig. Bukásuk oka a katonák és a brazil elit hatalmi harca volt. 1967-ben az ország neve Brazil Szövetségi Köztársaságra változott. 1985. január 15-én a 600 fős elnökválasztó testület újra civil elnököt választott, Tancredo de Almeida Neves személyében, aki még beiktatása előtt váratlanul meghalt. Így megválasztott alelnöke, José Sarney lett a köztársasági elnök. A demokrácia 1988-ban állt helyre, amikor hatályba lépett a ma is érvényes alkotmány. Az 1989-ben már közvetlenül megválasztott Fernando Collor de Mello elnök nem tölthette ki hivatali idejét, mert a Nemzeti Kongresszus korrupció vádjával eljárást indított ellene, és megfosztotta elnöki mandátumától. Utódja az addigi alelnök, Itamar Franco lett, aki erős kezű pénzügyminisztere, Fernando Henrique Cardoso révén megfékezte a több száz százalékos inflációt, és több korábbi sikertelen kísérletet követően Real néven stabil valutát vezetett be az országban. Cardosót 1994-ben és 1998-ban elnökké választották. Az alkotmány által engedélyezett két elnöki ciklusát ugyanúgy kitöltötte, mint utóda, a szakszervezeti vezetőből nemzetközi hírű politikussá vált Luiz Inácio Lula da Silva.